Last minute körutat teszek a Falanszterben. Egyrészt, mert veszettül megéri - mint általában az ilyen típusú utak - másrészt meg nem nagyon bírok ellenállni Madách és Orwell utópisztikus jövőállamának. Egyébként is harmat-, meg akaratgyenge vagyok, mint Polski fiat a Dakaron, így meglehetősen engedelmesen sorolok befelé a bejárati ajtón - bárgyú mosolykezdeménnyel a képemen.
A kép alkotója: Martins de Barros
Enyém a döbbenet.
Rögvest hagymázos álmaimból előszivárgó rémarcok jönnek szembe velem, szakadatlan serényen. Tulajdonképp' már én sem nézek ki valami jól. Rémlik, hogy Tarrantinonál, meg az Andrzej Wajdánál láttam hasonló karaktereket, erősen gyanítom, hogy a két rendezőzseni egymást felváltva, hüppögve könyörögne próbafelvételért, ha erre tévedne. Sajna, nem nagyon tévednek, de ez már az én személyes tragédiám, úgyhogy spongyát rá, hagyjuk.
Heveny sokkot kaptam, de a szellemvasút élmény benne van az útiköltségben, mint bónusz-kedvezmény, majd hálás is leszek érte valakinek ha időm engedi. Momentán nem engedi, mert teljes mértékben leköt az élménycsomag maradéktalan befogadása. Nem szívesen maradnék le semmilyen értékes részletről. Emitt kígyózó sorokban araszolnak a delikvensek, amott rendezetten ülnek egymás mellett, szótlan némaságban. Beleborzongok.
A szomorúság szétmarta az arcokat, mint az ipari sósav. Nem maradt utána más, csak egy-egy groteszk maszk, meg valami enervált, beletörődő cinkosság. Olyan engedelmes alázatféle a felettük álló 'fehérek' felé, akik életükről, egészségükről döntenek. Ők személytelenül járnak-kelnek közöttük, különbözőségüket hangsúlyozó jelmezben. Gyémánt a szemük. Hideg a fénye, mégis éget. Jégforgácsként belém mar, csontig hatol a közömbösségük. Egyikük óriásnak tűnik, másik meg fura, abszurd törpe.
Nők, akiknek a ridegség lelopta arcukról a szépséget. Elcsórta a derű fényét végleg, mint az ostoba szarka a csillogó bizsut a népmesékben.
Férfiak, akik nagyon fontosnak érzik magukat az egyenfehérben. Rámerevedett arcukra a keménység, akár a tengeri iszap. Nem ereszti a bőrt, csak ráncos-ijesztőre gyűri. Pattogós, türelmetlen a beszédük, vezényszavakhoz hasonlatos. Az is mellbe vág, amiket mondanak, a náci filmek őrmesterei villannak be hirtelen. Már félek. Gyűlölöm a félelmet. Irtózom tőle, mert megöli, elpusztítja a lelket. Előbb elrabolja, aztán könyörtelenül végez vele. Nincs kímélet ebben az emésztő önkrematóriumban. A félelem mindent finom, szálldosó porrá éget maga körül.
modern falanszter
Valahogy nincs már vicces hangulatom. A humorérzék is odavész, szétmállik lassan a lélek-kohóban, mint a lebbenő gézdarab. Azért még kétségbeesve kapaszkodom a foszlányaiba egy ideig, aztán szűkölve felnevetek, és lehuppanok egy elhagyott székre.
A várakozókat kezdem szemlézni - jobb híján.
Balomon ősöreg nénike, ismeretlen anyagot folyton morzsoló állkapoccsal, valami mosolyfélét villant felém, bár lehet, hogy csak megakadt egy pillanatra a szüntelen csócsáló őrlésben a rágóizma. Rémülten összerándul a mellettünk elhaladó járókeret csikordulásától, aztán madárarcára rátelepszik a totális egykedvűség álarca. A másik oldalon fiatal, savószín szemű férfi ül. Ravasz a tekintete - mormogom magamban. A feje meg az orra megállás nélkül, ide-oda mocorog. Idegesít. Olyan, mintha folyvást szimatolna, kutakodna valami után. Lám, felfedeztem az örökmozgót! Ami eszerint mégiscsak létezik, ráadásul itt ül mellettem. Mégse bírok felhőtlenül örvendezni neki, de ez már az én nyomorom. Elfordulok, hogy új vizuális élmény után nézzek. Velem szemben anya, gyermekével. Eddig középkori Madonna-ábrázolásokra hajaz a kép, kár, hogy a freskó-idillbe belebarmol kissé az asszony megjelenése. Felülről mindösszesen két fogat birtokol. Mit adj' Isten, az a kettő épp' a szemfogként definiálható rágócsont. Alul azért lényegesen jobb a helyzet - legalább hatot megszámolok. Körmein másfél centis gyászkeret, középen kevés, imponálóan vöröses, pattogzó lakkréteggel megdobva - csak a dizájn kedvéért. Beszédbe elegyedünk, bár szavát se értem. Artikuláció tekintetében nem egy Erős Antónia, meg egyébként se. Közben egyre közelebb hajol, és előttem akaratlanul is feldereng a lehetséges Drakula-rokonság, főleg az erdélyi pereputty sűrű felemlegetése után. Ösztönösen a nyakamhoz kapok, majd rögtön utána vinnyogva felröhögök, amit igen rossz néven vesz. A gyerek maszatos képe eltorzul, majd síri hangon felüvölt. A vámpírlédi rosszallóan csóválja a fejét - nagyon megijesztettem szegényt... No, ebből sem lesz telefonszámcsere, úgyhogy beletörődően rálegyintek. Az érzéketlenség kezd elúrhodni rajtam is. A vizenyős tekintetű, foltokban kopaszodó, nőnek látszó, újdonsült székszomszédomra szinte rá sem tekintek. Már csak a Balázs Pali hiányzik - sóhajtozok szomorkás mélyeket - de azért ne legyünk már ennyire telhetetlenek.
Egykedvűen ücsörgök a váróban, mint akinek már minden mindegy, amíg a vérszívó-kompánia előbb megismert két tagját be nem szólítják a fehérruhások. Vigyázz, mert elrabolják a lelkedet! - ordítanám szívem szerint, de rádöbbenek, a hadművelet már a belépéssel kezdetét vette. Lassan ölő méreg a félelem, amint belépsz a kórház kapuján, beléd fecskendezik az egyenfehérek, aztán intravénásan tovább adagolják, amíg meg nem szerzik végképp' a lelkedet.
Nem tudsz védekezni.
Nincs ellenszer.
Csak egyet tehetsz: amilyen gyorsan csak lehet, elhagyod az épületet.
Madáchnak meg csak annyit üzenek - már ha a túloldalon veszik a telexet - nem kell a Tragédia.
Ez az igazi Falanszter.
Legutóbbi csevegés