Mindig bárgyú értetlenkedés ül ki amúgy se túlzott esztétikai élményt nyújtó arcfrontomra, valahányszor az optimista életszemlélet, vagy a pozitív beállítottság fontosságáról hallok hosszasan regélni másokat. Ez a népmesei elemekkel sűrűn átszőtt nagyeposz - amihez képest egyébként a Csodaszarvas ócska fércmű, gagyi kínaipiacos tudrabugyi-rettenet - rendre talpig elképeszti a közéleten amúgy már alaposan beedzített patyolatlelkemet.
Nálam a vizespohár félig üres. Mindig. Ezen egy fikarcnyit se tud változtatni az, hogy ki, mit beszél naphosszat, vagy mi az aktuális globál-gondolkodástrend. Én már csak ilyen renitens, pesszimista, hangulatterorrista vagyok, állandó jelleggel azt a decinyi állott vizet reklamálom, ami abból az obligát vizespohárból erősen hiányzik. Persze, nem szervezek menten óriásplakát-kampányt: ki lopta el a vizemet?! -harsogó főcímmel. Bár ez most marhára divatos lenne, azt hiszem. A hurráoptimizmus azonban kétségtelenül nem egy beépített rendszerelem, az amúgy eléggé nyikorogva működő, saját bejáratú életvezetés-konszernemben.
Azért voltak próbálkozásaim. III. Richárdhoz hasonlóan - aki a gazemberség mellett döntött, igen merészen - én is meglepő elhatározásra jutottam: Már pedig eztán optimista leszek, akárki meglássa!
Menten kényszermosolyra görbítem szám, tükörképem legnagyobb rémületére. Igaz, hogy pillanatnyilag inkább tűnök hascsikarásosnak, mint pozitív beállítottságúnak, de ez csak időleges működési zavar, kis gyakorlással könnyedén elhárítható. Tessék! Máris milyen optimista vagyok! Kissé idétlen, viszont roppantul optimista!
Csengetnek. A nagy műgonddal előállított, de leginkább mégis farkasvicsorgásra emlékeztető új arcberendezéssel nyitok ajtót. A küszöbön cirka kétméteres, bazedóvosan világos, kissé dülledt szemű, fenékig érő, tejfehér hajú, vadidegen asszonyság áll. Első döbbentem ugyan letörli gyönyörűszép, elbájolónak szánt mosolyomat, de mivel dicséretesen gyorsan összeszedem magam, ez az állapot tényleg csak néhány másodpercig tart. Épp' folytatnám a pozitív kisugárzást, amikor a roppant szimpatikus, bár meglehetősen ritkán pislogó és emiatt tényleg enyhén kígyóbűvölő tekintetű fehérnép közli, hogy mi járatban tisztelt meg. Tulajdonképp' most megkönnyebbültnek kellene lennem, mivel az első tippem nem jött be. Az asszonynak vajmi kevés köze van az intergalaktikus időutazókhoz, valahogy mégsem a felhőtlen öröm váltóárama járja át a testemet. A némber a víz-, fűtés-, gáz-, és egyéb számlák végösszegét követeli rajtam, keményen. Elkedvetlenedem. Zavaromban szánalmasan makogok még valamit, ami egy szemet sem hatja meg, továbbra is pislantás nélkül mered rám. Eztán morcosan ugyan, de kénytelen vagyok minden pénzügyi jellegű igényét kielégíteni.
A kellemetlen incidens alaposan kizökkent nemes elhatározásomból, de nem hagyom magam ilyen könnyen legyűrni. Nagy nehezen visszaerőszakolom lényemre a pozitív hangulat legalább két számmal kisebbnek tűnő lemberdzsekét, és pöffeszkedve teszek vagy két kört a lakásban, ebben a kiszerelésben, aztán amikor úgy érzem, most már jól bejárattam, próbaútra indulok. Már a lépcsőházban telibe vigyorgom a földszinten lakó idős bácsit, aki látványosan a szívéhez kap. 'Nagy ripacs az öreg!' - jegyzem meg félhangosan, bár az összeesést még gyakorolnia kell, ott még vannak kisebb technikai hibák. Miután a mentősök elsimították az apróbb malőrt, hevesen invitálnak, hogy tartsak velük én is egy hosszabb kezelésre, amit udvarias, ragyogó mosollyal hárítok.Egy-két optimista megjegyzést azért még távozásom keretében megeresztek, csakhogy lássák, milyen kifogástalanul bizakodó hangulatban is vagyok.
A furcsállkodó, döbbent tekintetüket már nem látom - akkorra dudorászva arrébb szökdécselek...
Legutóbbi csevegés