"Keressük a legjobb pasit!" - Össznépi szavazásra buzdított nem oly rég a sorsdöntő felhívás. Kishazánk, Álbijon minden polgára, kinek érző szív dobban kebelében, lelkesülten ragadott tollat, telefont, ímélt, egeret, postagalambot, hogy voksát menten leadja a vezérhímre széles e honban.
Legott gondolkodóba estem hát én is. Ritkán fordul elő, de olyankor annál több bajjal jár. Módszeressé, kekeckedővé vállok, visszataszítóan okostojás-attitűdöket öltök fel, röviden: mindenkinek szimplán az idegeire megyek. Fel is állítottam rögvest egy tetszetős elméletet, hogy ezzel segítsem a magam szerény módján a nemes versengést.
Nézzük hát, mit tehetünk a cél érdekében. A koncepció egyszerű, első lépésként összeszedjük szép halomba a tulajdonságokat, a vágyottakat, amelyeket egy szuperhapsi lazán magáénak tudhat. Már más dolgunk eztán nem is akad, csupán csak ráhúzni ezt az álomképből szövött hálót a legméltóbbra, akire direkt passzentos az ideálhacuka.
Gondoltam, indítsunk külcsínileg, azért az mégis csak egyszerűbb.
Határozott vagyok ma, igen. Ennek jegyében bátran kijelentem, a csodahím szeme kék. Tiszta, tengerszin-ragyogó, a Brad-gyereké hasonló. Vagy mégis inkább, mint a haragvó, viharos óceán, szürkésen-sötétes, acélszín...De nem! Jobbat mondok! Legyen melengető, bársony-barna, kutyakölyökhűséges tekintet, ott tükröződjön benne tulajdonosa egész lelke, intelligens jelleme, érzelmi élete...Most megint mást gondolok...Titokzatos, sötét legyen az a szempár, kifürkészhetetlen, tüzes, végzetes...Vagy mégis inkább kék? Esetleg smaragdszín, mint az ékkövek? És a haja? Milyen legyen a haja az álompasinak? Sötét, vagy aranylón-szőke, esetleg őszülő, deres?
Látom már, hogy kezdek belezavarodni, pedig még most jönne a termete, a keze, a...Mielőtt aztán végképp' a feneketlen apátiába süllyednék, mentő ötletem támad. Maradjunk csak a belső kivállóságnál, hisz' úgyis azt halljuk úton-útfélen: felszínes dolog csupán külsőségekből hirdetni verdiktet és a lényeg úgyis átszüremlik a korpuszon, ami viszont múllandó, csupán egy tűnékeny, illanó tündekép, hazug, átver, és még csak észre sem veszed.
Legyen hát a kiválasztott jellemes, szelleme pallérozott, nemes. Kinek intellektusa mellbevág, humora száraz, fanyar, szikár. Egyénisége viszont annál színesebb. Kreatív, sziporkázóan ötletes, szakmája mestere. Határozott, a tettek embere. Máskor meg romantikus, egy nagy gyerek, giccsbe hajlóan lírai, viccesen esendő, kedves bohém. Olyan igazán emberi.
Elégedetten dőlök hátra, elkészült a nagy mű, igen. A pihenés időszaka követekezik, ezzel is szépen megvagyok. Igen ám! De kire tukmáljam rá ezeket a látszólag utópisztikus személyiségjegyeket? Ki az, aki megfelel a felvázolt ábránd-hercegnek?
Tétován nevek villódznak, arcok derengnek fel előttem, amelyeket aztán nyomban el is vetek. Mindet, kivételt bizony nem teszek. Nem rosszindulatból döntök így, nem. Még csak nem is a beteges maximalizmusom vezet. Nem kétlem a szóba jöhető célszemélyek kivállóságát, rátermettségét a nemes cím birtoklására. Csak épp' nem ismerem őket. Egyiket sem. Honnan tudjam hát, hogy vajon milyen emberek, ha egyszer sem volt szerencsém összefutni velük? Nem volt alkalmam egy kávé mellett elcsevegni lényegtelen semmiségekről, vagy épp' világmegválltó terveket kovácsolni vicces-félkomolyan, és közben néha össze-összemosolyogni, cinkosan.
Csattanó vagy tanulság? Az nincs. Végkövetkeztetés is legfeljebb annyi: lehetsz te bármily esztétikai-katarzis, ha fejed légüres. Ami pedig az ideált illeti: azt csak magad körül keresd!
Legutóbbi csevegés