Nemzeti Színház: Bánk Bán Junior, Rendező: Alföldi Róbert
A Nemzeti nem a szívem csücske, több okból kifolyólag, amit most nem fogok ide leírni, legyen annyi elég, viszonylag ritka a jó darab, és viszonylag gyakorta émelyegek az enteriőrtől ha betérek, meg a rendezői felfogásoktól, amiket volt szerencsétlenségem konstatálni párszor. Amiért ezt a darabot most mégis megemlítem, annak két jól felfogható oka van. Az egyik a nemzeti dráma új nézőpontból prezentálása, aptudét megközelítése. Az erőltetett műpátoszt, a vadmagyarkodást sikerült leszakajtani, mint avítt, dohszagú fátylat a drámáról, és ez jót tett neki, elevenné, maivá, és közérthetővé, minden náció, és minden korosztály számára befogadhatóvá transzformálta a művet. A másik pedig az a várakozás, amit a rendező úr végre kezd beváltani a dirigálására vonatkozóan: konkrétan, hogy az izzadságszagú, kényszeredett, hepajkodós provokáció mögött némi tehetség is rejtekezik, ott lenn a mélyben. Csak eddig félt bizonyára megmutatni. Vagy ki tudja... Mindenesetre, itt több használható ötletet is megcsillant, és ez már haladás. Még akkor is, ha a legtöbbet nem sikerül következetesen végigvinni, és hatásvadász sziporka marad csupán.
Az élveteg Ottó és leendő áldozata, Melinda, na meg az ominózus kulcshelyszín: az átlátszó falú medence
A színház fiatal színészgárdája vonul fel a kis stúdiószínpadon, modern jelmezben, modern látvánnyal, és ez az ifjonti vér üdévé teszi magát az előadást is. Egyetlen szépséghibája van a fiatalok tombolásának, és ez a címszereplő személye. Most üljünk le egy percre és elemezzük Bánk Bánt. Igen, ez annyira nem jó móka, tudom, de most mégis. Milyen ez a figura? Jöjjenek a karakter alapvonásai: Egy államférfi, egy erős, karizmatikus vezéregyéniség, heves vérmérséklet, de bölcs gondolkodás jellemzi, érett jellem, aki szenvedélyesen szereti asszonyát, és hazáját...bla-bla... Na hagyjuk. Mindezt egy lányosképű, tizenhárom évesnek látszó, nyeszlett sihederre sikerült ráosztani. A külső hiányosságokat a markáns színpadi jelenlét, a szuggesztív erő még bőven pótolhatná. De nem teszi. A gyerekarcú fiúcska kiskamasz marad a darab végéig. Zsánerében is alkalmatlan a szerepre, színészileg is kevés hozzá. Nem az ő hibája, másban, máshol és máshogyan dobhat még nagyokat, de Bánknak bukta.
A halott Melinda, és a kölyökképű Bánk a lángoló vízben
Viszont a többiek! Gusztustalanságig hiteles, perverz, feslett és gyomorforgatóan kéjvágyó Ottót hoz a briliáns Máttyássy Bence, heves deklamációval és néhol pszichopatoid jellemvonásokat is felvillantva. Két mondattal hátborzongató erőt villant László Attila Solomja. És a királynő! A királynő, kérem! Minden ízében megjelenésében nő, fenséges Asszony, miközben enyhén már karikírozza a figurát ezzel néha derültséget keltve, de végig fölényes tudással ragyogja be izzó fáklyaként a teret Bánfalvy Eszti. Ezt a markánsan erős karaktert kellene aztán a közös jelenetekben ellenpontoznia a címszereplőnek: a mérleg itt végképp felborul. A Nagyúr bántóan súlytalanná válik, kínosan erejét veszti.
Melinda és Ottó kettőse a medencében, és a fenséges Gertrudis
És akkor a darab igazi főhősévé avanzsált, kiemelkedő Bíberachról,( alias Földi Ádám) még egy szót sem ejtettem. Egészen más Bíberach ez, mint amit várnánk, de a más nem rosszabbat jelent, ellenkezőleg! Nem egy sötét, gonoszdi lappang elő, hanem egy elegáns intrikus. Egy megélhetési politikus, vérbeli rezonőr, egy végtelenségig cinikus, ragyogóan okos, borotva elme, aki az egész bagázst két körrel veri agyban, mindezt szinte megalázó könnyedséggel teszi, és csak a fizikai erő tud végezni vele...Döbbenet. Hibátlan minden mondata, mozdulata, átütő, elementáris erejű nagybetűs játék ez. Igazi színészet, le a kalappal!
Ottó és Bíberach
Kiemelkedik még a Melindát alakító, zsánerétől nagyon távol eső szereppel szépen megbirkózó Radnay Csilla, és a néhány mondattal is egész jellemet megfestő, ígéretes tehetségű Szatory Dávid, na és persze urunk és királyunk... Endre hálátlan és valljuk be méltatlan szerepében - hisz az utolsó tíz percre kell csupán bejönnie, és valami maradandót alkotnia - nagyot dob Szabó-Kimmel Tamás, aki igaz átéléssel hozza minden túlzást, és szerepből önkéntelenül adódó manírt nélkülözve a férj fájdalmát, a nagy, és higgadt államférfit - uralkodóhoz méltóan - sőt, a végére még némi szégyellős pátoszt is belecsempészve az előadásba.
Háttérben a halott Királynő, előtérben a halott Melinda, Bánk karjában, a vízben
A TÉR és a LÁTVÁNY :
Meghatározó jelentőségű, csupasz színpad, néhány mikrofonnal - remek rendezői ötlet, akárcsak a méretes, teljesen átlátszó üvegű úszómedence, ami Isteni voyeur-é teszi a nézőt, és persze kulcshelyszínné válik. Lehet beleugrani, úszni, szexelni, birkózni, vízbe folytani bárkit, és mindezt látványosan, bár néhol némileg kidolgozatlanul igyekszik is megvalósítani Alföldi. A mikrofonoknak is nagy hasznát veszi, nyomatékot ad egy-egy mondatnak, de a zenei elemeknél is jelentőséget kapnak. A kakofóniába hajló nyitójelenetben szépen prezentálják a német gyülevész, betelepített banda oredenáré mulatozását. Szóval csupa jó ötlet, de mind félig hamvába hal. A pátoszt elveszi a rendező, de igazán nem fordítja át abszurdba, vagy röhejesbe a mondanivalót. A zenei aláfestés remek, de egy ponton megszakad, nincs végigvíve a gondolat...
Aztán a zárójelenetben Endre és a lángoló víz mindenért kárpótol. A mondanivaló itt nem szájbarágós, hanem egy gyönyörű üzenet: az addig tengernyi gondot okozó víz, és a mindent felemésztő, de megtisztító tűz találkozik, hogy megbéküljön, és végül a magyarok szent imájára kioltja egymást, összesimul. Ahogyan a nemzet is újra egységre lel - ha máshol nem, hát legalább a színpadon...
Értékelés: nézd meg, érdemes
Legutóbbi csevegés