Álmomban gyakorta járom Párizs macskaköves utcáit. A Notre-Dame környékén kerülgetem a tócsákat, és el- elnézegetem a szürreális vízköpőket a tetőtéri balkonomról, miközben bent Leoncavallo Bohémek-je szól, Caruso előadásában. Bevallom, ez a változata az operának a néha érzelgősségbe hajló Puccinihez képest közelebb áll a lényemhez, jellememhez. Gyanítom, valahogy így lehet vele Aki Karusmaki, jelen darabunk szerzője is, mert a gejl műpátoszt elhagyva, sikerrel helyezi a művészek létét a mai, modern környezetbe, kínosan kerülve a harsány álromantika buktatóit. Ascher Tamás tökéletesen ráérzett az író ezen szándékára. Elképesztően finom ötletekkel, laza jelenetek során kelti életre a művet, gondosan ügyelve arra, hogy mindvégig a jellemrajzra, a kidolgozott, precíz karakterekre és szituációkra helyezze a hangsúlyt. Mellőzi az üres, és harsány komédiázást, helyette igaz, emberi arcokat „fest”, finom „ecsetkezeléssel”.
összjáték A mindenki számára ismerős történet bemutatását most elhagyva, a játék nagyszerűségét emelném ki, amely a remek tempónak is köszönhető. Mivel mindenki narrál is néhány sorban, ezáltal mintegy átkötve az egyes részeket, a humoros kommentárokkal oldja az előadás estleges akadályait, ritmust adva a játéknak. A színészek ötletessége lenyűgöző, az egyetlen kivételt sajnos Hámori Gabriella jelenti. Nem először kell megállapítanom, hogy súlyos gondokkal küzd a deklamáció terén. Olyan természetellenes hanghordozásban beszél, ami megöli a játékát, és az egyébként elbájoló lényének varázsát egy mozdulattal, akár a velencei tükröt, széttöri. A szó elejének megnyomása a magyar nyelvtől idegen hangsúlyozás, olyan megbocsáthatatlan hiba, amely mellett elmenni nem lehet. Idegen zöngét ad a szavaknak ez a fajta beszédstílus, és hiteltelenné teszi egy színész minden mondatát. Viszont a többiek! A három bohém szerepében brillíroznak a színház férfi játékosai: Debreczeny Csaba teljes jellemet, karaktert épít a szemünk előtt. Egy vérbeli léhűtő, a szerkesztőségek környékén lebzselő jellegzetes alak… nem is kell ugye jobban bemutatni, ma is gyakorta látunk ilyet… Csuja Imre az alapzsánerében is meglévő jovialitásra helyezve a hangsúlyt, magától értetődő természetességgel hozza a figurát, és megjegyzem csendesen, hogy vasárnapi mazsola autósoknak, tanfolyamon kellene oktatni az általa kifejlesztett, sajátos stílust, amivel „autót vezet”. Széles László elképesztő technikai fölénnyel mutatja be nekünk Rodolfót, ezt a végtelenül emberi, nagyon gyarló, és komikusságában megrázó, érzelmességében vicces, kiművelt dzsentlüment, akinek mind elhisszük, fenntartások nélkül, ott a zsöllyében minden szavát. Egy modern Notre-Dame környéki szélmalomharcos, egy vérbeli francia ÚR. A színészi játék magasiskolája, amit művel. Igazi technikai bravúr, amikor valaki képes eljátszani egyenesen a valót, de képes ezzel tökéletesen egyidejűleg annak fonákját is megmutatni, és mindezt úgy teszi, hogy a ritmusból nem esik ki, és végig „középen” tartja a szerepet. Nem válik „sokká”, egy percre sem.
Széles László (Rodolfo), Takács Tóth Diána (kutya), és Hámori Gabriella (Mimi)És akkor még az ezerarcú Szandtner Annáról egy szót sem ejtettem. Aki egyszerre képes lepukkant WC-s néni és kacér Musette, megelevenedett portré és csúnyácska takarítónő, na meg hát édes angyalka lenni, az megérdemli, hogy kiemelten említsem. Olyan groteszk bájjal, és karikírozó kedvvel teszi mindezt, hogy elbűvöli még a sokat látott, szőrösszívű nézőket is – mondjuk engemet. Takács Nóra Diána egy kutyát hoz a deszkán. Igen. De milyen kutyát! Emberarcú ebet, aki ráadásul ugatva, stacatto-ban énekel! És aki tökéletes ellenpontja a mindig, minden szituációban arisztokratikus, még benzinkutasként is született nagypolgár Terhes Sándornak. Polgár Csabát kihagyni nem lehet, ha akarnám, sem tudnám, annyira nyilvánvalóan tanítanivaló a játéka, akár Piaf-sanzont reppel, akár begörcsölt nyakú papagáj - a mozgáskultúrája valami egészen döbbenetes. A gurgulázva énekelgető Máthé Zsoltnak pedig párja nincs, én bevallom, nem tudtam követni, hány szerepben remekelt.
Ascher ezzel a darabbal végre ismét bizonyította azt, amit mind tudunk rég, hogy jelenleg a legnagyobb rendezők egyike, csak ne a Katonában tegyen kísérletet a munkára. Lenyűgöző ötletessége, elegáns humora, friss lendülete ott megtörik, szárnyaszegetté válik, nem úgy mint ebben a remek előadásban. A színpadi játék virtuóz humorának magasiskoláját a rendező két helyen töri meg, hogy az érzelemi katarzisnak is helyet adjon: az első alkalommal a Figaro-házassága fináléját idéző össztársulati énekléssel, ami olyan végtelen harmóniát sugall, hogy szinte éteri fénybe öltözteti a nézőteret. A második alkalom már az emberiesség tiszta érzéséből ered. A haldokló Miminek minden barát a legféltettebb kincsét adja, hisz' sok pénz kell a gyógyuláshoz. A néma gyászuk, ahogyan a festőt nézik, torokszorító, megindító pillanat. Végül egy zseniális mozis ötlettel zár a rendező: az olasz Cinecíttá fénykorából ellesett képi világot varázsol elénk, egy labda segítségével, amely először csak a festőkutyájának játéka, de később a megelevenedett szobrok továbbszövik a gondolatot, mint az álom ezerszín fátyolát, amelybe boldogan burkolózunk bele mind, az Örkény István Színházban, erre a varázslatos estére.
Értékelés: feltétlenül nézd meg
(Képek forrása: Z'ArtKor, Örkény István Színház)
Legutóbbi csevegés