Katona József Színház: Kétfejű fenevad, rendező: Máté Gábor
Gondolkozni nagyon tudsz, jó magyarom. Csudaszép ez,
mégsem elég: tisztán gondolkozni tanulj
mítoszok és babonák nékül: És ezt ha eléred, kortársad vicsorít,
ám fiad áldani fog.
Nagyjából egy napja próbálom ennél plasztikusabban megfogalmazni a magyar gondolkodásról vallott nézeteimet, de végül feladtam, és belátom, az eleve szánalmas ötlet már csírájában hamvába holt.
A Gesta Hungarorum óta mind keressük a szavakat, hogy a magyarok viselt dolgait elfogadható formába öntve, közérthetően - és nem sértve népünk köztudottan roppant érzékeny, kollektív lelkivilágát - írásba foglaljuk, de lássuk be, közülünk ez eddig legfeljebb csak olyan korszakos zseniknek sikerülhetett, mint amilyen például Weöres Sándor volt. Aki ebben a „drámában” a műfaji szabályokat felrúgva, híven lejegyezte a magyar lét minden nyűgét, visszásságát, történelmi hányattatásait. Ennek a sokat 'látott', sokat megélt népnek az idomulását, viszonyulását szomszédaihoz, kisebbségeihez, elnyomóihoz, vezetőihez, önmagához. Olyan téma ez, amiért anno a darabot betiltották, cenzúrázták, és amiért manapság tűzforró aktualitással bír. Speciális áthallásokat tartalmaz. ’Egészen speciálisakat’. A zsöllyében ücsörögve vártam hát a katarzist.
Na, arra várhattam.
Máté Gábor úgy határozott, hogy nem használja ki a kínálkozó lehetőséget. A labda túl magasnak ítéltetett. Ne nézzük gyermeknek a nézőt – talán ez lehetett az ok. Vagy ki tudja? Mindenesetre a groteszk komédiába csomagolt kőkemény társadalomkritikát bennhagyta a sztaniolban. Nézem a mókázó, néha dalolgató aktorokat, és a karfán dobolok. A múlt rezsimben a darab teljesen félreértelmezett, látszólagos antiszemitizmusa verte ki a képzeletbeli biztosítékot. Aktualizálva azonban kiverné azt a biztosítékot hatványozottan. Vádbeszéd lenne, arcba hanyagul dobott kesztyű, a köpönyegforgatás, a kétfedelű retorika, az elvet, nézetet, hitet pénzért könnyű szívvel áruba bocsátó, árulást érdekből bármikor dalolva elkövető vezetői rétegről, és az egész képmutató nemzetről. Humorba ágyazott casus belli a jelen bűnösei ellen, a jövő érdekében. Ehelyett bájosan tálalva követhetem történelmünk fordulatait a török hódoltság idején, amelyben néha némileg jelzésértékűen feltünedezik a második világháború borzalma. Finom utalás, leheletnyi. Édeskevés. Próbálom megérteni, hogy az egyébként kiválóan teljesítő színészgárdával miért nem merte ezt a döbbenetesen mai, kínosan szókimondó művet kortárs módon értelmezve játszatni? Kerüljük az egyértelmű formát? Ugyan! Hiszen a mű olyan virtuóz költőiséggel, csodanyelven íródott, és annyira groteszk humor szövi át, pajzán utalásokkal, erotikus jelenetekkel, ami a direktség látszatát azonnal felülírja. Azaz felülírná, ha a rendező megkockázatta volna.
A szünetben, a büfében szédelegve, hígkávét szürcsölve felrémlik Sékszpír Vilmos véleménye a színházról. A dán királyfiról írt drámájának híres és sokat emlegetett 'Egérfogó-jelenetében' útmutatást, fáklyát gyújt a tévelygőknek a tomboló sötétségben.
Minden ami túlzás, távol van a színjátszás értelmétől, lévén a cél – régen is, most is – hogy tükröt tartsunk a természetnek: megmutassuk az erkölcsnek is a maga képét, a gyalázatnak is a maga arcát, az egész kornak, amelyben élünk, mintegy testalkatát, és körvonalait.
Ez a színház feladata. Nem több. De nem is kevesebb. Ezt várom el, amikor beülök egy előadásra. Kiemelten ott a várakozás bennem, ha egy olyan darab mellé teszem a voksom, amely eleve a világtörténelem, a magyar história kritikáját fogalmazza meg, és önti lírai formába. Elvárom a bátorságot. Elvárom a frissességet. És elvárom, hogy az a labda most oda legyen egy kicsit ütve, pontosan az alapvonalra.
Bán János, Újlaky Dénes, Szacsvay László és Kocsis Gergely - azaz a 'hajléktalan', lecsúszott de mélymagyarkodó vezetői elit
Ám hiába várakozom.
A Katona parádézó színészei a gyenge direktori ötletek halmazát próbálják technikai fölényükkel szidolozni, hogy legalább valami talmi csillogást néha elérjenek. Zseniálisan játszanak, életet lehelnek az egyébként színésztpróbáló, gyönyörűségesen nehéz szövegbe. Minden elismerésem az övék. De kevés lesz, nagyon kevés, a kádit megtenni tévéantennának, és hajléktalan-stílben megvillantani a lecsúszott vezetők abszurd fölényeskedő magyarkodását. Mélymagyarból manapság is Dunát lehetne rekeszteni. Ahogyan a bőszen 'sidózó', sztereotipizáló, mindent megideologizáló, zsigerből fakadó, érdekből táplált butasággal is. Ezt kellett volna „hangosabban” mondani. Hadd hallja meg az, akire vonatkozik! Mai korba helyezni, kockázatot vállalni. Nem ment. Ehelyett sacperkábé százhúsz társammal együtt hallgathatom a gyönyörűen deklamáló társulatot a bűnrosszul megrendezett förtelemben. Azt a társulatot, aki visszautasította a POSZT válogató ítész döntését, mert nem erre a műre kapta tőle a meghívást a jeles színházi megmérettetésre. Annyit tudok mondani, a második felvonás közepétől már nyíltan unatkozva, Fáy döntése jogos: Ezt a POSZT-ra semmiképpen!
Értékelés: Csak rajongóknak.
kép forrása: kultura.hu, Kováts Dániel
Egérfogó-jelenet: Hamlet: 3.2.; Nádasdy Ádám fordítása
Legutóbbi csevegés