Egy kínai bölcs, Csuang-Ce jó kétezer éve álmámban pillangóként virágról-virágra repkedett. Majd felébredt és többé már nem tudta eldönteni, vajon ő álmodta-e azt a pajkos lepkét, vagy a pillangó álmodja magát folyamatosan Csuang-Ce-nek. Calderon műve is ezt a kérdést feszegeti, a lét álomszerű érthetetlenségét, annak a „rendszernek a működését” ami a Földön jelenlévő életformák magasabb rendű, ember számára szürealisztikusan érthetetlen elrendezettségből fakad. A barokk drámairodalom gyöngyszemét az egyetemi hallgató rendező eleddig ismeretlen, szokatlan nyersfordításban vitte színre, minden költőiséget, az eredeti műre jellemző rímet elvetve, szikár prózai keretbe ágyazva a szöveget. Friss lendülete szinte sistereg a Kamra dohos, kicsiny terében, mellbevágóan mai, nagyon modern szemlélet ez - rég várok ettől a színháztól ilyet.
Pelsőczy Réka és Keresztes Tamás kettőseKétségtelenül a darab drámai-katartikus vonalát is sikerült teljesen lecsupaszítani, de sebaj! Helyette különös hangulatú, ötletek halmazát felvonultató komédiát nézhetünk, egy nagyon invenciózus, vasmarkú, határozott dirigálásból eredően. A díszlet híven szolgálja a rendező modern elképzelését, ami nem csoda, révén hogy azt is Kovács Dániel jegyzi. A barokk itt is meg van fosztva stílusjegyeitől, a hangsúlyozottan minimál-térben szürke tónusok egymásra rakodó rétegeiben, durva nemezpokrócból emelt dombocskák mellett egy-egy csipogó famadárka jegyzi a meseszerű, nemevilági vonalat. Stilizált díszlet, stilizált cselekménnyel – várom mi sül ki ebből, lesz-e egyensúly a még nyersességében is finom szöveg, és annak durván, szándékoltan realista ábrázolása között?
A válasz már tíz perc után hepienddel kecsegtet.
Lesz.
Itt valami lesz.
Igaz, a jellemábrázolásokat is sikerült idézőjelbe rakni, mondhatni egy dimenzióban működnek a jeles aktorok, de a folyamatosan, menetrendszerűen megjelenő újabb-és újabb geggel a rendező elérte, hogy ezt elnéző, könnyed mosollyal fogadom. A királyt megjelenítő Lengyel Ferenc a „jóember” imdizset hozza, az ármányos trón-várományos Takátsy Péter meg láthatóan bizony-bizony „rosszember” de egyik sem kiemelkedően az. Egymást ellenpontozni nem tudják, mert annyira nem kidolgozottak a karakterek, és az erősen meghúzott, átalakított szöveg egyébként sem engedi az árnyalatok érzékeltetését. Amit tudnak, megtesznek, hogy a nemes szív és a számító, rideg ambíció villanásnyira megjelenjen. Vázlatszerűen. Pelsőczy Réka hercegnője következetes alakítás. Az egyébként is furcsa karaktert tovább fokozza, néhol a karikírozás lehetőségét megvillantva ábrázolja a kemény, vonalas „nőnemű lényt,” fanyar iróniája átlengi merev mondatainak semmitmondó formáit. Kitűnően eltalált, továbbgondolt játék.
A főhősre, a Segismundo herceget alakító Keresztes Tamásra vár a legnagyobb falat. Rajta keresztül, a 'bőrén át' kell érzékeltetni a mű filozofikus vonalát, ugyanakkor ő az a szereplő, akiben ezer árnyalat lehetősége rejtekezik. Több mint amit Tamás megmutat. Állandó katatóniában tartott alakítás, nem élesen elválló dühkitörésekkel, némileg megvillantva a lelketlen racionalitás kegyetlenségét is – nem nevezném rossznak, de különösebb érzelmi töltetet a nézőből nem provokál. A direktori koncepcióból eredeztethető ez a felfogás, nyilvánvalóan. Kár érte, belefért volna egy sebezhetőbb királyfi, akiben a kétely, a szorongás a kiszámíthatatlan jövőtől, az ismeretlentől való félelem gazdagabb színekkel, finomabb ecsetkezeléssel jelenik meg. Egy dühkitörés akkor látványos, akkor „üt” igazán a színpadon, ha a feltűnő nyugalom, viharelőtti csend előzi meg. Ha állandóan vibrál egy karakter, már nincs hová fokozni. A hős bizonytalanságból eredő félelme nem feltétlenül kívánja ezt a fajta permanens zsizsegést, a bezártságból eredő őrületközeli állapota meg elbírna néha némi lucidum intervallumot. Tiszta percet.
A sokszínűség, amit a szokatlan adaptáció ellenére azért elvárok, leginkább Elek Ferenc alakításában érhető tetten. Emberarcú szereplője minden mondatát átszövi a mély humánum, és az a filozófiai dilemma-halmaz, amit a mű felvet. A tragikus-vonalat is megvillantja, az apa-udvaronc szerep kettősségéből eredő emocionális küzdelmet. Ellentéte Mészáros Béla egy nagyon mai, opportunista karakterrel bajlódik. Sekélyes ember, szürke eminenciás, aki csapódik, és céltalanul éli az életet. Nincsenek nagy gondolatai, nincsenek nagy tervei, felesleges ember. Béla a halál-songot szépen odateszi, félbemarad ugyan, de hatásosat villant vele. A nézőt megmosolyogtatja az álszentimentalista interpretációban előadott nótájával, amelyben a kisember, agóniája közepette nagy gondolatot fogalmaz - na persze egy óriási közhelyet, de épp' ezért nincs ember, aki ne érezné igaznak.
A darab erénye a rendező kiforrott következetessége, a mívesen kidolgozott formanyelv-gesztusnyelv alkalmazása, a tempó harmóniában tartása, és a tér átgondolt komponálása. Acélos elánnal, szokatlan ideák tucatjával operál a fiatal direktor. Eklatáns példája ennek a végkifejlet csatajelenete, a ping-pong-szerűen, parodizálva előadott ütközet. Nagy királydrámákat kifigurázva, kézidobokkal ütik célba a „golyókat” azaz a kicsiny műanyagkatonákat. Az emberi élet a harcban devalválódik. Kard-ki kard hát, győzzön a jobbik!
A célt mindenesetre sikerült ezzel az adaptációval is elérnie Kovács Dánielnek. Bár végignevetem az egyfelvonásos komédiázást, a gondolat, ami átszövi a művet, mint egy finom gyolcsot, ott motoszkál a fejben, hazafelé menet. Aki megalkuszik, a biztos, de unalmas, józan életet válassza, annak borítékolható a zsákutca. Merj kockázatot vállalni, újítani, ne csak álmaidban éld az életet! És hogy mi az élet?
Calderon megsúgja neked:
Mi az élet? Őrület.
Mi az élet? Hangulat.
Látszat, árnyék, kábulat,
Legfőbb jói: semmiségek;
Mert álom a teljes élet,
Holmi álom álma csak!
(Segismundo II. felv.)
(Jékely Zoltán fordítása)
Értékelés: kifejezetten ajánlott
Kép: kultura.hu, Kováts Dániel
Legutóbbi csevegés