Katona József Színház: Mesél a bécsi erdő, Rendező: Zsámbéki Gábor
A Katona felé osonva az esős koraestében prekoncepciókat gyártok – igen helytelenül. „Rossz szokás” - jegyzem meg fejcsóválva, úgy kábé ezredszerre…”Huhhh…Zsámbéki rendezés lesz, formabontó újdonságra tőle mostanában nem feltétlenül számítok…de dicséretesen precízen meg lesz a darab „dirigálva”, ahogy kell…”-hümmögök magam elé, miközben azon igyekszem, hogy a felbontott aszfalton - ha már mindenképp muszáj - legalább kecsesen essek hanyatt. A „bécsi erdő” akár a többi von Horváth darab, nem feltétlenül a szívem csücske, de ez valamelyest a saját szocproblémám, na meg a fanyalgó, folyton elégedetlen jellemem egyik alapvonása, úgyhogy spongyát rá, ugorjunk! Ez a sztori amúgy is még az érdekesebbek, ma is helytállóbbak közül forrta ki magát a szerző agykondérjában annó. Egyszóval némi aktuál-társadalmi vetületet még az is felismer benne, aki nem feltétlenül akkoriban borult el végleg, amikor a szociológiát ikszelte serényen a felsőoktatási felvételi űrlapon. Többnyire ezt a méla drámaiságot hangsúlyozzák is a rendezések, a harmincas évek hangulatát-atmoszféráját visszacitáló, mütyürkézős, kispolgári szecessziós szcenikával megdobva, az ábrándos, világháborúk közötti proliromantika jegyében. Súlyos sorsok, fertelmesen kisemberek, némi marcipánmázban, az Anslussz előtt egy jó „fertályórával”.
Életképek, és a Trafikosné egy újabb "pártfogolttal"
A SZTORI:
A történet egyszerű: adott egy szép leány Marianne, a helyi bababoltos (becenevén: Tündérkirály) gyermeke, kinek a sorsa elrendezettnek látszik. Csak rövid idő kérdése, és hozzámegy a mészároshoz, Oszkárhoz, majd éli a kispolgárok szürke, molyolós, percéletét. Azonban Marianne lázad. A szerelmet keresi. És amit ennyire keresnek, azt meg szokták találni az emberek, vagy legalábbis úgy vélik gyakorta, hogy megvan. Marianne végzete Alfréd, a nagymami kicsi kedvence, amúgy meg egy kistílű szélhámos, és mondjuk ki, hímringyó. Épp a jómódú, öregedő trafikosné, Valéria tartja ki. Nos, a két ember egymásra talál, innentől hepiend felirat is következhetne, de akkor egy felvonás után mehetnénk a parkolóba az autót keresgélni. Bizony ez csak a kezdet. A két főhős magára haragít mindenkit, mert megszökik. Gyermekük is születik, akit a Nagyihoz adnak ki, mert Marianne-nek dolgoznia kell. Na mire tippelsz olvasó, mi lesz az a munka, amit végez? Hát igen… Sztritptízel, ahogy kell. Alfréd meg, visszakacsingat régi életébe, a jó kis shvihák-létbe, mert az Érzés, ami a romlott lelkét megmenthette volna, már rég oda van. A gyermeket a Nagyi elteszi láb alól, a harmadik felvonás végére pedig a két főhős visszatér az origóra. Marianne hozzámegy Oszkárhoz, Alfréd, meg feleleveníti jószokását, és tovább élősködik a vénülő nőkön, konkrétan a trafikosnén.
Alfréd(Nagy Ervin) és Hierlinger Ferdinánd( a zseniális Vajdai Vilmos)
A DARAB:
A darabot érdemes egyszer megnézni, mert olyan szinteket jár be - miközben könnyed, szaloncukor-celofánba rejti a mondanivalót - és olyan felfogásban van rendezve, hogy ez a megszokottól legalább némileg eltérő elgondolás egészen szórakoztató tud lenni... Annak ellenére írom ezt, hogy a főhősök választásával mellé lőtt a rendező. Nagy Ervin, most is, mint mindig kisiskolás módjára begyakorolt manírjait hozza, de ő még hagyján, legalább a közepes szinten mocorog. Azt adja, amit tud. Az nem sok, de legalább azt odateszi. A „legürestekintetűbb színész” nagydíjára rég esélyes, de a sajnálatom mindig megmenti, mert nincs nagyobb armageddon egy csepűrágónak, mint az, ha a legfőbb munkaeszköze, a szeme genetikailag kifejezéstelen. Ez még színpadon annyira nem is zavaró, na de filmben…ne is merüljünk bele. Rálegyintek. Az ifjú hölgyek mindenesetre odáig vannak, mert legalább tíz kiló súlyfelesleggel próbálja könnyedén vonszolni a testét a színpadon –és néha még sikerül is neki. Ez is valami. Ám ami a Marianne-t alakító Rezes Juditot illeti….Arra nincs szó. Kérem szépen, Zsámbéki úr hát hová tette a szemét?! Ott egy Tenki Réka, egy lány, aki nemcsak tökéletesen alkalmas zsánere szerint a szerepre, de tehetsége, lenyűgöző, már most borzongató erejű játéka alapján képes is eljátszani, ehhez kétség nem fér, erre a Juditot kell néznünk, aki végigóbégatja a darabot. A mellettem ülő, ősöreg nénike, a hallókészüléket kiveszi, nyammogva megjegyezve „erre itt nincs szükség, mert még a hótak is felébredtek már, ettől az óbégatástól”. Nekem is a fejem fáj a végére, mert azért ehhez nem vagyok szokva… Drámai nagyjelenetet elüvölti Juditunk, én meg a szemem forgatom. Talán korban alkalmasabb a szerepre, igen. De kvalitásokban? És főleg, amit kihozott belőle?!
Ennek ellenére, amiért még ajánlom, hogy mégis nézd meg olvasó, (egy füldugóval persze) az, hogy a mellékszerepekben döbbenetes tehetségű, és lenyűgöző rutinú emberek, elképesztő alázattal szolgálják „A Színházat”, amit egyszerűen látni kell. Fontolgatom is, hogy legalább jelképesen megbiccentem a nem létező kalapot a fejemen, mert amikor egy Szirtes Ági három mondattal, vak Helenként megrázóbb, mint a kimódolt kulcsjelenetben feszengő, inkább érdekes, mint megindító főhős, a mi Ervinünk – az valahol megérinti az embert… A többi karakterszínész is olyan szinten brillírozik, olyan fölényes könnyedséggel, elképesztő szakmai, technikai tudással, és megindító alázattal játssza amit ráosztottak, hogy a folyamatos jelképes süvegeléstől a végére jól kijön a teniszkönyököm.
A Trafikosné(Fullajtár Andrea) és a Tündérkirály(Bezerédi Zoltán)
A LÁTVÁNY:
És végül, amiért meg kell nézni, az a színpadkép és a rendező felfogása a darabról. Semmi felesleges cafrang, monarchikus álnosztalgia, ne adj’ Isten kínos „szöszmösz”. Sivár és tiszta a deszka, enyhe lejtéssel, valahogy a „Volt egyszer egy Amerika” című film jut eszembe, magam sem értem miért…vagy tán’ mégis. Jelképes, egészen idézőjelbe tett tárgyak, egy festmény, egy szék, egy deszkakorlát – csodálatosan minimalista. Utal, segít, de nem nyomja agyon a teret, nem bántó, nem fárasztja a szemet, nem vonja el a figyelmet a „filmről”. Mert filmvetítés veszi kezdetét, az első mondat után. Diafilm, de film. Ne legyünk telhetetlenek, nem volt divatban a boldogult ’30-as években még a szélesvásznú mozi. Régvolt gyermekkoromban - amikor a meséről álmodtam szépeket - úgyis mindig a diavetítést forszíroztam, a nem feltétlenül szerencsés csillagzat alatt született őseimnél, hát most megkapom. Kimerevített kockákon pereg a történet, könnyed, mint a biorépacukorhab, nem fekszi meg a gyomrot, nagy adagban sem émelyít. A nagyvonalú, jelzésértékű díszletezéssel egyetemben a mélyben húzódó drámát is sikerült vastagon idézőjelbe rakni, a mellettem üldögélő, már idézett néni láthatóan nem is érti - „hol marad a társadalmi mondanivaló itt, kérem szépen?” – motyogja maga elé.
És mit is írhatnék neked ide a végére? Ha egy könnyed szórakozásra vágysz, amiben az egyetlen zavaró momentum a főhősnő lesz, nézd ezt a darabot. Mert a mellékszerepekben - és a közepesekben is - az ország legjobb karakterszínészeit fogod látni, akik tündökölnek, szó szerint. Aki finnyás, és szeretné, ha a főhős nem süketítetné meg, az meg maradjon otthon, és írjon levelet a Zsámbéki Gábornak, számon kérve a döntését. És szóljon még egy embernek. Mert abban az esetben ha sokan leszünk, tán' el is olvassa majd a leveleket.
ÉRTÉKELÉS: egyszer nézhető, szórakoztató.
Legutóbbi csevegés