Radnóti Színház: Apacsok, Rendező: Török FerencEldöntöttem, hogy ma valami szépet írok. Mert jó kedvem van. Vagy nagyon rossz. A végeredmény szempontjából egyre megy. Szóval Radnóti. Az előadást meg se nézném, ha nem kapnám fel a fejem a rendező személyére. Külsős ember. Filmrendező. Abból a jóféle. Színpadon ez nem feltétlenül kóser, de jelen esetben működik. Friss erő. A belterjes posványba hoz egy olyan vérfrissítést amiért már érdemes a szűk zsöllyében a lábamat kifacsarni.
Nagyon személyes darabot rendezett, amit Kovács Krisztával, meg Bereményi Gézával ő maga írt, saját ötlet. Ezzel a begyöpösödött, és rég meghaladott kőszínházi sémákat egy csapással felülbírálta. Behozott egy filmes látásmódot a dohos deszkákra, egy olyan formanyelvet, amit élvezet nézni. Villódzó, háttérbe animált képsorokkal prezentálja elénk a kínos ügynökkérdést. Laza, természetes, frappáns szövegek, doksifilmes játékmóddal, átgondoltan dirigálva, ahogy kell. Ez egy jó társulatnak ziccerdarab. Bizony. Nincs mese.
A SZTORI:
A III/III-as ügynökéra. A múltrezsim sötét csontváza, egyenesen a szekrényből. Személyes közelségbe hozva. Fordított mesélőstíllel. A végéről indul és visszapörög. Egy régi felnőttjátékot használ: az indiánozást. Most ne vondd össze a szemöldököd, olvasó. Az indiánozás annó trendi volt. Egy rakat jómagyar apacs a hegyekben összeállt, és vérkomolyan, sátorban nyomatta, mint Fürge Szarvas, meg Ülő Kannyúl. Játszottak. Gyermeki örömmel. Tábortűz mellett, indiánosdit. Hogy kiszínezzék a szürke hétköznapokat. Vastagon, zsírkrétával. De valakit, valamivel, valahol, valahogy rávettek, hogy jelentsen. Kit, mivel, hol, hogyan? Na ezt meséli el neked a darab.
A savanyúképű főhős: Csányi Sándor és Schneider Zoltán indiánfőnökAMI SIKERÜLT:
A társulat fiatal brigádja remekel. Adorjáni Bálint, Karalyos Gábor, Klem Viktor... Könnyed, hiteles, nagyon finom eszközökkel, szépen festi a karaktereket. A nagy öregek szintén hozzák technikai fölénnyel, amit kell. Szervét Tibor ijesztő, és félelmetes. Halk szavúan, mint egy puhatalpú nagymacska, játszik áldozatával a hideg futkos a hátán az embernek tőle. Tartótiszt joviálisan kedves mosollyal. Rémítően finom, kedéllyes modorral, mint egy igazi "jóbarát"...az Isten óvjon tőle. Valahogy John Malkovich-os az egész ember. Az áldozat nem menekülhet. Csomós Marira meg nincs szó. A képaláírásokat úgy olvassa fel, hogy a lélegzeted visszafojtod, mert élmény minden szava.
Eddig egy mesekönyv. Itt van vége, most jön a feketeleves. Mint az megszokott. A főhős szerepét Csányira bízták. A színház agyonsztárolt donjózsijára. Beszélni nem tud. Mozogni nem tud. Ritmus nem megy. Önmagában egy giniszrekord. Senkit nem ismerek aki egyszerre pösze, hadar, és néha orrhangon, motyogva raccsol. Sorban rontja el a jeleneteket, a többieknek nem jó ritmusban adja a végszót, rosszul poentíroz, és az embernek folyamatosan olyan érzése van, hogy nem érti, amit mond.
Így némileg elrontja a kivételes élményt. De csak némileg. Mert nem hagyom, hogy elvegye a kedvem. Török Feri tempós, remek rendezése, és a társulat többi tagjának kivételes játéka megéri, hogy azt mondjam: ezt látni kell. Színházi élmény. Kortárs színmű, filmes szemüvegen keresztül.
És Indiánok márpedig vannak…ezt szögezzük le.
ÉRTÉKELÉS: feltétlenül nézd meg.
Legutóbbi csevegés