Katona József Színház: Barbárok, Rendező: Ascher Tamás
Erről a darabról nem terveztem írni. Láttam a bemutatót, anno. Nem tetszett. A provokáció ugyan a védjegyem, és ebből kiindulva, egy jó kis lehúzós, gunyoros, beszólogatós - egyszóval olyan rám jellemzően kedves kis mütyürkét ide rittyenthettem volna, csak az élvezet végett. De inkább sztornóztam eddig. Dilit.
Viszont tegnap újranéztem.
Igen. Mazochista vagyok. Blogot írok, ebből már rájöhettél volna. És enyém a döbbenet. Nem nagy, de azért döbbenet. Néhány embernél érezhető, jelentős javulást véltem felfedezni, talán azért mert beérett a darab...Alapvetően most is azt gondolom, hogy Ascher nagy hibája - manapság - hogy nem mer egy kicsit kísérletezni a Katonában. Ki tudja miért? Van ötletem, de hagyjuk. Sótlanul rendez. Se hús, se hal. Szép képek, mint egy kifestőkönyv lapjai. Filctollal kiszínezve. De nem érint meg. Semmi magával ragadó újszerűség. Semmi eredeti gondolat...Sebaj. Viszont a színészek közül az, akitől aztán nem vártam volna, legalább meglepett. Konkrétan a főszereplő. De lássuk előbb a sztorit, hogy tisztuljon a kép:
Az idősebb mérnök, Ciganov (Máté Gábor) és a famfatál Nagyezsda (Ónodi Eszter)
SZTORI:
Szokásos orosz vidék. Az elmaradottabb fajtából. Két mérnök érkezik. Nagyvilágiak. Műveltek. Tanultak. És persze, ezt hiszik is magukról - arrogáns gőggel. Döbbenten konstatálják a vidéki primitívséget. A barbár-módit. A város férjezett famfatálja beleszeret a fiatalabba. Az idősebb meg a famfatálba. Eddig háromszög.( A famfatál férjét most nem számolom...) A fiatalabbnak felesége van, aki feltétel nélkül imádja. Na, már négyen vannak a játszmában. És a fiatalabb vajon kit szeret? Hát nem a csöndes szelíd kis feleséget, de nem is a famfatált. (És hál’ Istennek, nem is a másik mérnököt.) Hanem egy művelt, nagyvilági lányt, aki meg őt nem nagyon. A famfatálért egyébként meg szoktak halni. Csak úgy mondom. Eddig is volt rá példa, eztán is ez lehetne a várható ügymenet. Rajongója számos akad. De neki a fiatalabb mérnök kell. Őt választotta. És ha egy nő eldönt valamit, akkor az Isten irgalmazzon! Bizony, a vége nem hepiend. Végül, hogy kik voltak az igazi vadállatok, az lesz a kvízkérdés, ha megnézed – csak neked.
A fiatalabb mérnök, Cserkun (Nagy Ervin)és az entellektüel szépség, (Jordán Adél)
AZ ELŐADÁS:
Na akkor jöjjön az, ami változott. Nem én vagyok Nagy Ervin elsőszámú rajongója. Ez lehet, hogy már feltűnt. Most is előre fentem rá a fogam. Rajta csámcsogni, és kielemezni, hogy maníros, üres a játéka – ez ujjgyakorlat. De most elvette a kedvem. Komolyan. Rengeteget fejlődött. Na, persze magához képest. A régi bizonytalansága, amit kompenzálni próbált erőből, és ezáltal izzadságszagúvá, és görcsössé vált a játéka – végre odalett. Annakidején képtelen volt odaadni magát a szerepért. De bármilyen szerepért. Bármilyenért. Az ürességet technikai trükkökkel, begyakorolt klisékkel, rutinból próbálta leplezni. Aki felületes néző, beveszi az ilyen szemfényvesztést. Aki nem, az a fejét csóválja. Tegnap viszont, több alkalommal élet volt a játékában. Lendület. És néha elhittem neki, ő Cserkun, a fiatalabb mérnök. Ez már valami. Annyit üzennék: na végre…. A feleség szerepében Tenki Réka. Díjat kapott ezért az alakításért. Joggal. Első alkalommal is megállapítottam, megrázó az az őszinteség, amivel játssza ezt a megalázott asszonyt. A finom eszközei, a visszafogottsága, megérinti az embert. „Egyenesen” játszik, ezért eszköztelennek tűnik. Annak idején zavaró volt a manírokkal teletűzdelt, műjancsi Ervin mellette. Most végre láttam összjátékot. Cserkun úgy-ahogy felnőtt hozzá. A famfatált Ónodi Eszter hozza. Karády Katalin elbújhatna szégyenében. Néhol a végletekig viszi, szinte karikírozza a szerep két alapjellemvonását: a színpadiasságot és a végtelen szellemi egyszerűséget. Nagyezsda Polikarpovna egy műmájer ösztönlény. Műmájer, mert az utóbbi jellemzőt úgy-ahogy leplezi, álromantikával. Eszter ezt a húrt feszíti a végtelenségig. Amikor először láttam, ereje gyakorta nem volt, hogy ezt az elképzelést végig vigye, de a szándék már akkor is erre irányult. Megjött az erő, a kedv. Vigyük a szélére a dolgot! Nevetségességig! Érdekes felfogás. Lehetne máshogy játszani ezt a szerepet. Máshová rakni a hangsúlyt. Ő a brazil szappanipar irányába vitte. Szatirikus iróniája megérdemel egy elismerő mosolyt. A többiek nagyjából hozzák azt, amit tőlük elvárok. Rajkai első osztályú hajléktalan, az ötvenest keresem a zsebemben, hogy a markába nyomjam, ezért megérdemli, hogy külön említsem. Jordánt Adélt meg azért emelem ki, mert a bemutatóhoz képest rosszabb. Halovány. Nem hiszi el, hogy ő egy szépség, akinek borotva az esze. Anno is a fejem csóváltam, mert akkor én nem hittem el. De ő igen. Most egyikünk sem.
A szcenika a most divatos irányba mutat. Minimál díszletezés. Ezt többnyire kedvelem. Ne a látvánnyal akarjanak rám hatni. Arra ott a test, mint eszköz. Az ember. Nem kell terelni a figyelmem. A ruhák letisztultak, rafináltak, színekkel jelezve a karakter természetét. Ügyes, de ez elvárható, semmi különös. A rendezés meg erőtlen. Ahogy írtam: valamiért nagyon óvatos. Semmivel nem lep meg. Semmi újdonság. Semmi átértelmezése a darabnak. Semmi újragondolása. Ez manapság egy Gorkijnál elvárható követelmény. Úgy egyáltalán, egy klasszikusnál ezt várjuk ma, ez a modern színház... De semmi. Semmi. Semmi. Szép iparosmunka. Aschertől én többet szeretnék látni. Szóval, tessék már meglepni legközelebb. Várom. Nagyon.
Legutóbbi csevegés